Alig fejlesztették ki az emberek tehetségeiket, érzékeik máris a hízelgő tárgyak ingerétől elkapva, zabolátlan vágyaikat követték. Nem elégültek meg többé a szelíd érzelmek mértékével, nem elégítették ki őket szorgalmuk és fáradságuk gyümölcse, hanem véreik vagyonára áhítoztak. Az erős fölkelt a gyengébb ellen; a gyenge segélyre hívott fel más gyengét, hogy ellenállhasson az erőnek; és amint az erősek egyesültek az elnyomásra, úgy a gyengék az ellenállásra. És az emberek kölcsönösen kínozták egymást. A szenvedélyek ezerféle alakban mutatkoztak és előidézték a szerencsétlenségek végnélküli láncolatát.
Így lett az önszeretetből, mely okosan, mérsékelve a szerencse és tökéletesség forrása, mihelyt mértéktelenné és vakká vált, a legveszedelmesebb méreg; és a telhetetlenség, mely a tudatlanságnak szülötte lett azon bajok forrása, melyek a földet pusztává tették.
Igen, tudatlanság és telhetetlenség az emberi élet bajainak kútforrásai! Ezek által ismerte félre szerencséjét és a természet törvényeit. A szenvedélyek kiölték szívéből a szánalom és a méltányosság érzetét. Tudatlanság és telhetetlenség embert emberrel, családot családdal, törzset törzszsel állított szembe, a föld öldöklés és rablás vérmezejévé lett.
Az ember telhetetlensége és tudatlansága! Ezek azon átkos szellemek, melyek a földet vadonná, a birodalmakat romokká tették!
Azonban miután minden rossz, mely az emberiséget tönkretette, saját kebeléből eredt, ott kell hogy keressük a segédeszközöket is, melyekkel ezek ellen védekezhetünk.
