Az első emberek, kik kis családjaikkal az erdőkben és a folyók partjain bolyongtak, hogy vadakat és halakat fogdossanak; ezen ősvadászok és halászok a veszélyektől környezve érezni kezdték egyéni gyöngeségeiket és így, belátva a közös lét biztonságát, egyesítették segédeszközeiket és erőiket. Ha egyik veszedelembe esett, többen segítségére mentek és támogatták; ha egyiknek élelme hiányzott, a másik megosztotta vele sajátját. Így társultak létük biztosítására az emberek, erejüket megsokszorosítva megvédelmezték élvezeteiket. Az önszeretet volt az első mozgatórugója a társulásnak.
Különféle szerencsétlenségek, a vándorélet fáradalmai és a gyakori élelemszükségek kényelmetlen hatása alatt gondolkozva és maguk között a kérdések fölött tanácskozva így szóltak: „Miért töltsük napjainkat széjjelszórt gyümölcsök keresgélésével? Miért fárasszuk magunkat vadak üldözésével? Miért nem gyűjtjük magunk köré az állatokat, melyek bennünket táplálnak? Miért nem szaporítjuk őket, hogy szaporodásukból táplálhassuk, bőreikkel pedig ruházhassuk magunkat? Így nem kellene küzdeni a mai napért és nem okozna aggodalmat a holnap."
És az emberek egymás segítségével hatalmukba kerítették a gyorslábú kecskét és a félénk juhot; elfogták a türelmes tevét, megszelídítették a vad bikát és a nyugtalan lovat, találmányuk eredményének örvendve élvezni kezdték a nyugalmat és kényelmet. Az önszeretet a mozgatórugója minden gondolatnak, az lett a szülőanyja a művészetnek és az élvezetnek.
Így most, miután már napokat tölthettek az emberek munka nélkül, egymás gondolatainak közlésével, kiváncsisággal szemlélték a földet, az eget és önmagukat.
Megkülönböztették az évszakokat, az elemek hatását, a gyümölcsök és növények tulajdonságait és gondolkoztak, hogy miképpen szaporítsák élvezeteiket. És miután feltalálták a módot, hogyan lehet kis helyen sok élelmet hosszú időn át eltárolni, állandó lakhelyeket alapítottak; házakat, falvakat és városokat építettek; népeket és nemzeteket képeztek, és az önszeretet kifejlesztette lelki, testi tehetségüket és erejüket. Így volt képes magát az ember a tehetségei által szerencséjének bámulatos magaslatára felküzdeni.
Bár jobban megfigyelték volna a lényegébe oltott törvényeket és bárcsak teljesítette volna annak egyetlen célját.
De fájdalom, hamar eltévesztette a rászabott törvényeket és áthágva azokat, a tévelygések és szerencsétlenségek örvényébe rohant. A rendetlen és vak önszeretet lett a viszálykodások termékeny csírája.
