Abd-ul-Hamid, Achmed fiának és a törökök császárjának uralkodása 11-ik évében, amikor a nogai tatárok Krímből kiűzettek és egy muzulmán herceg Dzsingisz-kán nemzedékéből magát egy keresztény nő és királyné szolgájává tette,1 meglátogattam az oszmán birodalmat, és beutaztzam azon tartományokat, melyekből hajdan az egyiptomi és a szíriai királyságok állottak.
Jól megfigyeltem mindent, ami előmozdithatja az ember boldogságát a társadalmi életben; bejártam a városokat, hogy tanulmányozzam az ott lakók szokásait, erkölcseit; befurakodtam a palotákba és figyeltem a királyok szeszélyeit; kimentem a falvakra és megvizsgáltam a földmüvelők állapotát; fájdalom és bosszúság lepte meg keblemet, mert mindenfelé csak rablást, pusztítást, zsarnokságot és nyomort találtam.
Láttam elhagyott szántóföldeket, elpusztult falvakat és romba dőlt városokat. Régi emlékkövek, templomok, paloták, várak, oszlopok, vízvezetékek és sírok maradványaiba botlottam. És e látvány a múltba ragadta lelkemet, szívemben pedig komoly elmélkedéseket ébresztett. Elgondolkoztam a földi élet titokzatosságán és lelkemben forró vágy keletkezett behatóan fürkészni ama nagy titok után, melyet mindnyájan, a tudatlan és a bölcs, az ifjú és az öreg, a szegény és a gazdag csak sejteni tud, emberi elméjének korlátoltságával következtet megfoghatatlan dolgokat, melyek vagy boldogitják, vagy szerencsétlenségbe döntik.
Mi szolgálhat tehát felvilágosítással? A múlt emlékei. A romok, melynek minden porszemében a letűnt nagyság, dicsőség magva van és amint szerte fújják a szelek, az éles sivításban mintha a múltak fájdalma nyilalna át. Az élet és a halál, a teremtés és az elmulás majd fenséges, majd riasztó képei vonultak el lelki szemeim előtt.
Elhagyva az Orontész partjain fekvő Homsz városát, elhatároztam, hogy Palmürába is megyek, hadd lássam saját szemeimmel híres emlékeit. Három napig bolyongtam pusztákon, barlangokban, míg végre egy völgyből a síkra értem és előttem álltak a legcsodásabb romok. Végtelen oszlopok sora húzodott előttem. Ez oszlopok alatt díszes épületek álltak, részint egészen, részint félig összeomolva. Amint bújkáltam a romok között, egy felséges, nagyszerű épülethez értem, a Nap felszentelt templomához. Egy arab paraszt kunyhójában megszállva ott maradtam néhány napig, hogy közelebbről szemlélhessem a felséges művek szépségeit.
Egy napon, amikor a romokat vizsgálni mentem, egy magaslatra értem, melyről belátható volt a romok végtelen tömege és a megmérhetetlen pusztaság. A nap éppen lemenőben volt, egy vörös vonal jelölte meg nyomát a szíriai hegyek messzi láthatárán. Kelet felől a telihold emelkedett az Eufrátesz lapályos partjain. Minden csendes, tiszta és nyugodt volt körülöttem. A nap halványodó fénye némileg enyhítette a sötétség iszonyát, a pásztorok visszavonultak csendes kunyhóikba és többé semmi sem mozdult az egyenlő szürke lapályon; néma csend honolt, amelybe csak néha-néha vegyült néhány éjjeli madár és a sakál bús üvöltése. A sötétség folyton terjedt, már semmit se lehetett megkülönböztetni emberi szemekkel. A magány, az est csendje és a gyönyörü látvány elmélkedésre hangolták lelkemet. A pusztulás látványa, letűnt idők emléke összehasonlítva a jelen idők állapotával, magasztos ábrándokba ringatta szívemet. Egy ledőlt oszlopra ültem és könyökömet térdeimre támasztva, fejemet tenyerembe szorítva, szemeimet majd a pusztára, majd a romokra szegezve, mély ábrándozásba merültem.
Lábjegyzetek
-
Azaz 1784-ben. Az olvasó kéretik ezen időpontot jól megjegyezni. ↩
