Itt virágzott hajdan egy gazdag város, és itt volt székhelye egy hatalmas birodalomnak. És az elpusztult tereken emberek raja nyüzsgött és teremtett életet az egész környéken. E puszta falak mögött, hol most halálos csend uralkodik, egykor a művészet, öröm és bánat, ünnepek lármája zengett.
A halomban heverő márvány hajdan palota volt, az összedőlt oszlopok a templomok fenségét hirdették. Ide gyűltek nemzedékek vallási kötelességeik teljesítésére, ide csábitotta az élvezetekben találékony elme az egész világ kincsét, gazdagságát.
Tyrus bíbora, Serica selymei, Lydia pompás szőnyegei, a Balti-tenger ámbrája, Arábia gyöngyei, Ophis aranya Thule ónjáért mind itt cserélt gazdát.
És íme, mi maradt a gazdag városból? Egy szomorú rom! Mi maradt fenn a hatalmas birodalomból? Egy sötét, üres emlékezet! A pezsgő életre, mely itt hullámzott, halálos csend következett; az emberek helyébe sírok némasága lépett. Egy virágzó város jóléte belefulladt a borzasztó szegénységbe.
A királyok palotái vadállatok tanyája. A templomok küszöbén barmok legelnek, az isten hajlékát vadállatok lakják. Mennyi fény homályosult el!
Hány mestermű semmisült meg. Így lesznek semmivé a múlandó ember alkotásai! Így tűnnek el nemzetek és birodalmak a föld színéről! Lelki szemeim előtt egyenként vonult el a múlt idők története, eszembe jutott, hogy ezen országokat húsz híres nemzet lakta; így jöttek sorra mind: az asszíriusok a Tigris, a kháldeusok az Eufrátesz partjain, és a perzsák, kiknek hatalma az Industól a Földközi-tengerig terjedt. Sorra vettem a damaszkuszi, idumeai, jeruzsálemi és szamáriai királyságokat a filiszteusok harcias államával, és a föníciaiak kereskedelmi köztársaságával együtt.
E néptelen Szírián száz hatalmas város virágzott, térségein faluk, városok, helységek voltak. Akkor itt mindenfelé az emberi kéz és ész munkájának és haladásának nyomai látszottak. Mi lett a sok fényes alkotásból? Hova tűnt az élet és bőség kora? Hol vannak Tyrus hajói, Arad szekerei, hol vannak Sydon lovai, hol a tengerészek, pilóták, kereskedők és a harcos nép sokasága? Hol vannak a munkások, az aratók, a nyájak és mindazon teremtett élőlény, melyekre büszke volt a föld?
Ah! Bebarangoltam a puszta földet! Bejártam a helyeket, hol mindezek voltak és nem találtam egyebet, mint síri magányt és enyészetet. Kerestem a hajdankori népek alkotásait, és csak nyomaikra bukkantam, nyomokra, melyet az utas a porban hátrahagy. Nagy Isten! Honnan e végzetes átalakulás? Miért kellett eltűnni ezen országok fényének, hatalmának szerencséjének; a hajdani népesség mért nem tarthatta fenn magát folytonosan?
Ábrándokba merülve folyamatosan új és új gondolatok keletkeztek keblemben. Ítéletemet – folytattam – minden megzavarja, tévútra vezeti és bizonytalanságba kergeti. Midőn még ezen országok élvezték mindazt, ami az ember dicsőségét és boldogságát alkotja, akkor pogányok laktak itt; a föníciai, ki embereket áldozott Molokjának és felhalmozta az egész világ kincseit. A kháldeus, ki egy kígyóisten előtt omlott a porba, városokat hóditott, királyi palotákat rabolt; a perzsának, ki a tüzet imádta, száz nemzet fizetett adót; és most, midőn igazhitű, szent népek lakják ezen országokat, mindenfelé csak enyészet és pusztulás lakozik.
A föld e szent kezek után csak ürmöt és tövist terem. Az ember véres verejtékkel vet, és csak gondot, könnyeket arat. Háború, éhség és döghalál pusztítják. Hát ezen muzulmánok, ezen keresztények és ezen zsidók nem mind választott népei az Istennek?
Miért nem élvezhetik hát az előnyöket, miért fosztattak meg e mártírok vérével felszentelt tartományok hajdani gazdagságuktól és jólétüktől?
Miért van az, hogy ez az áldás évszázadok óta más nemzetekre és más tartományokra ruháztatott át?
Ezen szavaknál a viszonyok változását követtem és láttam, hogy a világ királyi pálcája oly különféle vallású és szokású népek birtokába jutott; kezdve a hajdani ázsiai lakostól Európa legújabb polgáráig. A hazai föld felizdézése honom emlékeit ébresztette fel bennem és minden gondolatom arra az állapotra irányult, amelyben azt elhagytam. Eszembe jutottak gazdagon művelt földjei, pompás utai, különböző népek által lakott városai, a tengereken elzárt hajói és a két India adójával borított kikötői.
Összehasonlítottam kereskedelmét, épületeinek gazdagságát, lakóinak művészetét és szorgalmát mindennel, mit csak valaha Egyiptom és Szíria bírhatott; és örültem, hogy a hajdani Ázsia kialudt fényét Európában ismét megleltem; de összehasonlításom utolsó pontja csakhamar megzavarta boldog álmomat. Azon kezdtem gondolkodni, hogy ki tudja, nem lesznek-e valaha a mi európai tartományaink is éppen ilyen elhagyottak? Ki tudja majd a Szajna, Temze, vagy a déli tenger partjain, hol most a szív és a szem alig bírja mind befogadni annyi élvezetek örvényében a benyomások különféleségét és sokaságát – ki tudja, hogy valaha nem fog egy utazó, mint én, ott is néma romok fölött botorkálva sírni a népek sírja és nagyságuk felett.
E szavakra könnyek tódultak a szemembe; fejemet köpenyembe burkoltam és sötét elmélkedésekbe merültem az emberiség sorsa felett. Szerencsétlen lény! – kiáltottam fájdalmasan – egy vak végzet játszik sorsoddal! Egy kinyomozhatatlan istenség hajtja végre megfoghatatlan parancsait! Kétségtelen, hogy titkos átkot mondott az erre a földre, és az eltűnt nemzedékek iránti bosszúját a most élőkre sújtotta le; ki merészkedné fürkészni az istenség hatalmának titkait!
És én ott maradtam egy helyen állva, mély merengésbe merülve.
