A teremtett ember eredetben test és lélekre nézve teljesen meztelenül lett a vadon földre helyezve és a sors játékának odadobva. Elhagyatva teljesen az ismeretlen hatalomtól, mely őt megalkotta, nem látott maga körül égből leszállott lényt, mely őt a szükségekre és saját maga iránti kötelességeire megtanította volna. A többi állathoz hasonlóan a múltak tapasztalata és a jövendő előrelátása nélkül bolyongott a rengeteg erdőkben, csupán a természet ösztöne által vezetve és kormányozva. Az éhség fájdalma élelme beszerzésére, az évszak szigora testének óvására kényszeritette. Ő készített magának ruházatot és a kéj érzetének hatalmas ingere vonzotta őt egy másik hasonló lényhez, hogy tovább tenyéssze önfaját.
Ily módon voltak az önszeretet, a fájdalmaktól való idegenkedés és a jólét utáni vágy azon hatalmas és egyszerű eszközök, melyek az embert vad, barbár állapotából kiragadták, és ha élete jelenleg élvezetekkel teljes, méltán mondhatja:
Én magam teremtettem magamnak mindazon jókat, melyek körülvesznek, és önmagam vagyok mestere szerencsémnek!
Igen, te teremtőképes ember, fogadd hódolatomat! Te megmérted az egek magasságát, kiszámítottad a csillagok nagyságát, megfogtad a felhők villámait és meghódítottál minden elemet! Miért kellett ily sok magasztos tulajdonságnak oly sok tévelygéssel vegyülve lenni!
