A néma csendben egyhangú léptekhez és ruha suhogásához hasonló neszt hallottam, amint a száraz, remegő avaron tova lebegett. Félrevetettem köpenyem és nyugtalanul körbenéztem. Úgy tűnt, mintha a hold félhomályában az oszlopok között halvány árnyat látnék fehér lepelbe burkolva, mint a sírokból felkelő szellemeket szokták festeni. Az első meglepődés megborzasztott, küszködtem, vajon fussak-e, vagy bizonyosságot szerezzek magamnak e tárgy felől. Kételyeimre üres, ünnepélyes hang felelt:
„Meddig fogja a gyarló ember méltatlan panaszaival terhelni az eget? Meddig fogja bajai végett hiúságból sorsát okolni? Vakságából mikor fog szeme megnyílni a világosságnak és szíve mikor fogadja be az ész sugallatát és az igazságot? Hiszen mindenfelé a tiszta fénylő igazság veszi körül és ő nem látja azt! Te hálátlan ember! Ha csak egy pillanatra is kinyitnád elvakult szemed, ha a szíved képes lenne felfogni a józan ész szavát, kérdezd csak meg e romokat, olvasd a tudományt, melyet csak számodra tartogatnak! És ti, néma tanúi a lefolyt húsz századnak, szent templom, tiszteletreméltó sírok, egykor dicsőséges falak! Jelenjetek meg a természet ügyében ti! Tegyetek tanúságot a józan ész ítélőszéke előtt egy könnyelmű váddal szemben. Sújtsatok le az álbölcsességre és a képmutató szenteskedésre és bosszuljátok meg a mennyet és földet megtagadó hitetlen embert!”
„Mi az a vak végzet, mely rendet és törvényt lábbal tiporva, az emberek sorsával játszik? Mi a bölcsesség vagy ostobaság sugallta jogtalan szükségszerűség? Miben áll az istenség átka ezen országokon? Hol a bosszú, mely Isten kezével ezen országokat örökös vadonsággal bünteti? Szóljatok hát ti, régen letünt idők emlékei, hogy változtatta-e az ég törvényeit, vagy változtatta-e pályáját? Aludt-e ki a napnak tüze csak egy percre is e hosszu évek során, avagy változott-e a természet rendje?”
„Felelj, te hazug és istentelen nemzedék!”
„Ha a természetben semmi sem változott, miért nem olyanok a jelen nemzedékek, mint a hajdaniak voltak?”
„Igazságtalanul vádoljátok ti a bajaitokért a mindenhatót és a sorsot! Szólj, te képmutató nemzedék: miért lettek a virágzó tájak vadonná, miért ürültek ki a hatalmas városok, Isten okozta-e az enyészetet, ő rombolta-e le a templomokat és oszlopokat, vagy az ember? Isten sújtotta-e gyilkos fegyverrel a városokat, ő gyilkolta-e le a népeket, ő pusztitotta-e el a gabonát és a vetéseket, ő tépte-e ki a gyümölcstermő fákat, ő, vagy emberi kar műve volt mindez? És ha a vetések pusztulása után éhség következett, Isten okozta-e, és nem az emberek őrült dühe? És ha jött a döghalál, Isten haragja vagy az emberek esztelensége idézte-e azt elő? Ha tehát háború, éhség és döghalál elsöpörték az emberiséget; ha a föld pusztán maradt, Istennek műve volt-e? Hát nem az uralkodók kincsszomja fosztotta-e ki a munkást, tarolta le a vetéseket és tette vadonná az országot? Isten-e vagy a királyok kevélysége bújtogatta-e fel a gyilkos hadakat? Tehát az istenek szenvedélyei-e azok, melyek ezer alakban sanyargatják az emberiséget, vagy az emberek szenvedélyei? És ha nem tudnak szabadulni szenvedéseiktől, Isten tudatlanságának vagy saját ostobaságuknak kell-e azt tulajdonítani? Hallgassatok el hát, ti halandók, és ne vádoljátok a sors végzeteit vagy az istenség határozatait! Ha Isten jó, lehet-e oka szenvedéseiteknek? Ha igazságos, lehet-e bűntársatok galád tetteitekben? Nem, nem! A végzet, melyért az ember panaszkodik, nem lehet a sorsnak végzete, a sötétség, melybe elméje tévedt, nem az istenség sötétsége, tudatlanságának, viszontagságainak forrása nem az istenségben, hanem itt keletkezik mellette a földön, nincs elrejtve az istenség kebelében, hanem ott hordja az ember a szívében.”
„Te felháborodsz és azt mondod, hogyan van az, hogy a felkent nemzedékek kevésbé szerencsések, mint hajdanában az istentelenek voltak! Elvakult ember, te! Hol az ellentmondás, mely téged boszant? Hol van a talány, melyet te az ég igazságában feltalálni vélsz? Én te rád bizom az összehasonlítást a kegyelem és büntetés között, az ok és okozat között. Szólj: ha e hitetlenek jól megfigyelték az ég és a föld törvényeit, és ha munkáikat az évszakok rendje és a csillagok futása szerint rendezték, meg kellett volna talán változtatni Istennek a világok egyensúlyát, hogy megcsalja ügyességüket? Meg kellett volna semmisíteni Istennek mindent, mit az emberi ész bölcsessége megteremtett? És hol van ott a hitetlenség, hol az ész birodalmakat alapít, bátorsága megvédi és igazsága megerősiti azt; hatalmas városokat épít, benépesíti a földet lakosokkal és mint egy teremtő szellem, életet és mozgalmat teremtett az egész földre? Ha ez istentelenség, miből áll akkor az igaz hit?”
„Az Isten, ki benépesítette a levegőt madarakkal, a földet állatokkal és a vizeket halakkal; Isten, ki az egész természetre életet áraszt, lehet-e a romok és sírok lstene? Feltételezhető-e róla, hogy áldozatul pusztítást, hódolatul talán tüzet és lángot kíván? Hát lehetséges-e az, hogy magasztaló énekül sóhajokat, imádókul gyilkosokat, és templomul egy elpusztult világot akarjon ő? És ezek talán nem mind a ti műveitek, szent és hivő népek? Hát nem a ti jámborságtoknak gyümölcse ez? Ti népeket gyilkoltatok, városokat és államokat romboltatok, pusztává tettétek a földet és még jutalmat kivántok gonosz műveitekért? Csodáknak kellene értetek történni és a természet rendje ellen magától helyre jönni, jóvá lenni annak, amit az embereknek szenvedélye, ostobasága, gonoszsága lerombolt? Az elfogult, elvakult ember mindenre csak azt mondja: Isten úgy rendelte, a sors úgy akarta! De én esküszöm az ég és föld törvényeire, az emberi szív érzelmeire, hogy az ámitók és képmutatók bünhődni fognak csalárdságaik és ragadozási vágyaikban csalódásuk által! Előbb fogja a nap megváltoztatni pályáját, minthogy győzhessen az ostobaság a bölcsességgel szemben, minthogy győzelmet arasson a vakság az ész és a felvilágosodás felett az emberiség valódi élvezetszerzésének és boldogsága tartós alapra helyezésének gyöngéd művészetében."
