A tudomány historiográfiájának legjelentősebb és legnagyobb kihívást jelentő fejleménye kérdés nélkül Thomas S. Kuhn elmélete. Anélkül, hogy védelem alá vennénk Kuhn vitatható szubjektivista és relativisztikus filozófiáját, egy zseniális szociológiai meglátással járult hozzá ahhoz, hogy miként változnak és fejlődnek a tudományos elméletek.1 Kuhn elmélete lényegében egy kritikus kihívás az ellen, amit a „tudománytörténelem Whig elméletének” nevezhetünk. Ez a „Whig” elmélet – ami egészen Kuhnig a terület kihívó nélküli ortodoxiája volt – egy fokozatos, folyamatos, folyton felfelé törekvő folyamatnak látja a tudomány fejlődését; a tudományos ismeretek korpusza évről évre, évtizedről évtizedre, évszázadról évszázadra fokozatosan növekszik és gyorsul a hipotézisek megalkotásának, azok empirikus tesztelésének, majd a helyes elméletek megtartásának és a helytelenek elvetésének folyamatán át. Minden kor az előző korok vállán áll, és messzebbre és tisztábban lát, mint az azt megelőző korok. A Whig nézet szerint továbbá semmilyen jelentős ismeretre nem lehet szert tenni azzal, ha az ember mondjuk tizenkilencedik századi fizikusokat vagy tizennyolcadik századi csillagászokat olvas; érdekesnek találhatjuk olvasni Priestley-t vagy Newton-t vagy Maxwell-t, hogy lássuk, hogyan is működnek és hogyan oldalnak meg problémákat a kreatív elmék, vagy hogy betekintést nyerjünk annak a kornak a történelmébe; de sosem olvashatjuk őket azért, hogy olyasvalamit tudjunk meg a tudományról, amit előtte nem tudtunk. Végtére is a hozzájárulásaikat szinte természetükből fakadóan belefoglalták a tudományterület legújabb tankönyveibe és értekezéseibe.
Sokan közülünk tudunk eleget mindennapi tapasztalatainkból kifolyólag, hogy elégedetlenek legyünk a tudomány fejlődésének ezen idealizált verziójával. Például – anélkül, hogy helyeselnénk Immanuel Velikovszkij elméletét – szemtanúi lehettünk annak, ahogy a tudományos közösség nyersen és mérgesen elutasította Velikovszkijt anélkül, hogy megvárták volna a nyitott gondolkodású tudósok türelmes teszteléseit, amiről azt mondják nekünk, hogy a tudományos vizsgálódások lényege.2 És láthattuk, hogy Rachel Carson rovarirtók elleni kritikáját általánosságban megvetették a tudósok, majd egy évtizeddel később elfogadták azt.
De Kuhn professzor kellett ahhoz, hogy valaki megfogalmazza a tudományos hit elfogadásának és fenntartásának átfogó modelljét. Lényegében azt állítja, hogy a tudósok bármely adott területen elfogadják egy magyarázó elmélet alapvető vízióját vagy mátrixát – amit Kuhn „paradigmának” nevez. És akármi is legyen a paradigma, legyen az az atomelmélet vagy a flogisztonelmélet, ha egyszer elfogadták, a paradigma vezeti a terület minden tudósát anélkül, hogy megkérdőjeleznék vagy megvizsgálnák – ahogy azt a Whig modell megkövetelné. Amint elfogadták az alapvető paradigmát, többé nem tesztelik vagy vonják kérdőre, és minden további kutatás egyhamar a paradigma apró alkalmazása körül, az alapvető vízió környékén még megmaradt apró kiskapuk és anomáliák kigyomlálása körül kezd forogni. Éveken és évtizedeken át, vagy annál is tovább, beszűkül és szakosodik a tudományos kutatás, mindig az alapvető paradigma keretein belül maradva.
Aztán fokozatosan egyre több és több anomália kezd felhalmozódni; a rejtélyekre többé nem ad megoldást a paradigma. A tudósok azonban nem adják fel a paradigmát; épp ellenkezőleg, egyre elkeseredettebben próbálják módosítani az alapelmélet részleteit, hogy hozzáilleszkedjen a kellemetlen tényekhez, és hogy megőrizzék a paradigma által biztosított keretet. Csak akkor köszönt be a tudomány „krízishelyzete”, amikor addig halmozódnak az anomáliák, hogy megkérdőjeleződik maga a paradigma. És a paradigmát még ekkor sem vetik egyszerűen el egészen addig, amíg nem helyettesíthető egy új, versengő paradigmával, ami úgy tűnik, bezárja a kiskapukat és eliminálja az anomáliákat. Amikor ez megtörténik, lezajlik egy „tudományos forradalom”, egy kaotikus periódus, amikor az egyik paradigmát lecserélik egy másikra, és ami sosem zajlik zökkenőmentesen, ahogyan azt a Whig elmélet mondja. És az intellektuális érdekekhez ragaszkodó öreg tudósok még ekkor is gyakran ki fognak tartani az idejétmúlt paradigma mellett, az új elméletet pedig egyedül a fiatalabb és flexibilisebb tudósok fogják elfogadni. Ezért volt az, hogy az oxigén két felfedezője, Priestley és Lavoisier közül Joseph Priestley soha, halála napjáig sem fogadta el, hogy valóban az oxigént fedezte fel; az élete végéig bizonygatta, hogy amit felfedezett, az csupán a „deflogisztonizált levegő”, így maradva a flogisztonelmélet keretei között.3
Így tehát, felfegyverkezve a tudományos elméletek történelmének Kuhn-i paradigmájával, ami épp átveszi a Whig nézet helyét, egy igen különböző kép bontakozik ki előttünk a tudomány folyamatáról. Ahelyett, hogy lassú és folyamatos fénybe menetelés volna, teszteléssel és felülvizsgálással a folyamat minden lépcsőfokán, a „forradalmi” ugrások sorozata tárul elénk, ahogy a paradigmák helyettesítik egymást temérdek idő, vesződés és ellenállás után. Továbbá anélkül, hogy átvennénk Kuhn filozófiai relativizmusát, világossá válik, hogy mivel az intellektuális érdekek dominánsabb szerepet játszanak a folyamatos, nyitott gondolkodású tesztelésnél, egykönnyen megtörténhet, hogy az egyik utódparadigma kevésbé helyes, mint az elődje. És ha ez igaz, akkor mindig nyitottnak kell lennünk az eshetőségre, hogy igazából kevesebbet tudunk egy adott tudományról, mint évtizedekkel, vagy akár évszázadokkal ezelőtt. Mivel a paradigmákat elvetik, és a feledésbe merülnek, megeshet, hogy a világ épp úgy elfelejtett a régmúltban ismert tudományos igazságokat, mint ahogy újakat adott a készletéhez. A régi tudósok olvasása most megnyitja annak a lehetőségét, hogy tanulhatunk valamit, amit nem tudtunk – vagy kollektívan elfelejtettünk – a tudományágról. De Grazia professzor azt állítja, hogy „sokkal többet fedeznek fel és felejtenek el, mint amit tudnak”, és sok elfelejtett dolog talán igazabb lehet, mint az elméletek, amiket most igaznak fogadnak el.4
Ha a Kuhn-tézis igaz a fizikai tudományok esetén, ahol viszonylag könnyen lehet empirikusan és a laboratóriumban tesztelni a hipotéziseket, mennyivel igazabb a filozófia és a társadalomtudományok esetén, ahol nem lehetségesek a laboratóriumi tesztek! Hiszen az emberi cselekvéssel kapcsolatos diszciplínákban nem lehetségesek a világos és evidens laboratóriumi tesztek; az introspekció, a „józan ész”, a deduktív érvelés és a hasonló módszerek segítségével kell felfedni az igazságot, és bár az ilyen módszerek szilárd igazsághoz vezetnek, nem annyira vakítóan vagy meggyőzően evidensek, mint a fizikai tudományok. Így sokkal könnyebb a filozófusoknak vagy a társadalomtudósoknak tragikusan rossz és hibás paradigmákba zuhanni, és ezzel rossz úton haladni évtizedeken, vagy akár évszázadokon át. Hiszen amint az emberi cselekvés tudományai elfogadják az alapvető paradigmájukat, sokkal könnyebben figyelmen kívül hagyhatják az anomáliák létét, és így ragaszkodhatnak nagyon hosszú ideig a hibás tanaikhoz, mint a fizikai tudományok esetén. Van egy másik közismert nehézség is a filozófiában és a társadalomtudományokban, ami tovább növeli a szisztematikus hibák valószínűségét: az érzelmek, az értékítéletek és a politikai ideológiák infúziója a tudományos folyamatba. Például az a düh, amivel Jensen-hez, Shockley-hez és a rasszok közötti intelligencia teoretikusaihoz viszonyulnak a tudóstársaik, ezt kellőn bizonyítja. Hiszen Jensen és Shockley tudományos fogadtatásának javarésze mögött az a meggyőződés lapul, hogy ha igazak is az elméleteik, nem kellene hangoztatniuk őket még legalább egy évszázadig, az esetleges kellemetlen politikai következmények miatt. Míg a tudományos igazság kutatásának ilyesfajta korlátozása időről időre a fizikai tudományokban is előfordult, ott szerencsére sokkal ritkábban esik meg; és bármilyen intellektuális érdekek is kerültek a képbe, legalább ideológiai és politikai civakodás nem volt a flogisztonelmélet és a vegyértékkötés-elmélet között a kémiában.
A filozófusok és a társadalomtudósok egészen az elmúlt évtizedekig egészségesen elismerték, hogy jelentős különbségek vannak saját diszciplínáik és a természettudományok között; a filozófia, a politikaielmélet és a közgazdaságtan klasszikusait kiváltképp nem csak az antik érdeklődés miatt olvasták, hanem az esetlegesen ott rejlő igazságok miatt is. A filozófia tanulmányozója nem csak antik játék gyanánt olvasta Arisztotelészt, Aquinói Szent Tamást vagy Kantot, hanem azért is, hogy megismerje a filozófiai kérdésekre adott válaszokat. A politikaelmélet tanulmányozója ugyanilyen fényben olvasta Arisztotelészt és Machiavellit. Nem feltételezték – mint a fizikai tudományokban – hogy a múlt gondolkodóinak összes hozzájárulását sikeresen belefoglalták a jelenleg népszerű tankönyv legújabb kiadásába; és ennélfogva nem feltételezték, hogy sokkal fontosabb elolvasni a tudományterület folyóiratainak legújabb cikkeit, mint a klasszikus filozófusokat.
Az elmúlt évtizedekben azonban az emberi cselekvés diszciplínái – a filozófia és a társadalomtudományok – megszállottan próbálták majmolni a fizikai tudományok módszertanát. Számos súlyos hibája van ennek a megközelítésnek, ami egyre fokozatosan elválasztotta a társadalomtudományokat a valóságtól; erre példa a laboratóriumi kísérletek hiábavaló helyettesítése a statisztikákkal, a pozitivista hipotézis-tesztelő modell adoptálása, és a matematika sajnálatos térhódítása minden területen – bizonyos szinten még a történelemben is. De itt az a fontos, hogy a fizikai tudományok másolása folytán a társadalomtudományok szűk szakterületekké váltak; mint a fizikai tudományokban, senki sem olvassa a terület klasszikusait és senki sem ismeri az idei folyóiratok cikkeinél régebbre nyúló történelmét. Senki nem ír szisztematikus értekezéseket többé; a szisztematikus prezentációk a száraz tankönyvekre maradtak, míg a terület „valódi” tudósai technikai apróságokra szentelik az energiájukat a szaklapok hasábjain.
Láthattuk, hogy még a fizikai tudományoknak is megvan a maga problémája az alapvető feltételezések és paradigmák kritikátlan elfogadásával; de a társadalomtudományokban és a filozófiában a fizikai tudományok módszerének másolása katasztrófába torkollott. Hiszen míg a társadalomtudományok a múltban lassan változtatták meg az alapvető feltételezéseiket, idővel képesek voltak rá a tiszta érvelés és az alapvető paradigma kritikájának hatására. Például sok időbe telt, mire a „marginális hasznosság” közgazdaságtan leváltotta a klasszikus közgazdaságtant a tizenkilencedik század végén, de ez végül megtörtént az alapvető érvelés és megkérdőjelezés módszerével. De egy kivétellel, ami lejjebb kerül megvitatásra, egyetlen szisztematikus közgazdaságtani értekezést sem írtak az Első világháború óta. És ha senki sem ír szisztematikus értekezéseket, akkor senki sem vizsgálja felül az alapvető feltevéseket; a laboratóriumi kísérletezések nélkül – amelyek a fizikai tudományokban végérvényes korlátok közé szorítják a fizikai tudományok elméleteit, és immár az értelem szisztematikus használata nélkül, ami kérdőre vonná az alapvető feltevéseket, szinte lehetetlen látni, hogyan volna képes valaha megváltoztatni a kortárs filozófia ás társadalomtudomány az alapvető paradigmát, amely szorításában töltötte az évszázadunk legnagyobb részét. Ha az ember teljesen egyet is értene az alapvető iránnyal, amerre a társadalomtudományok haladnak ebben az évszázadban, az alapvető megkérdőjelezés hiánya – hogy minden diszciplína aprólékos szőrszálhasogatássá redukálódott a folyóiratok oldalain – súlyos kétségeket kellene, hogy keltsen a társadalomtudományok helyességét illetően.
De ha az ember úgy hiszi, mint jelen sorok írója, hogy a modern, huszadik századi filozófia és társadalomtudományok alapvető paradigmája súlyosan hibás és téves a kezdetektől, beleértve a fizikai tudományok majmolását, akkor az ember jogosan követeli mindezen diszciplínák radikális és fundamentális rekonstrukcióját, illetve hogy totális kritikával illessék a társadalomtudományok jelenlegi, szakosodott bürokráciáinak feltevéseit és eljárásait.
Minden társadalomtudomány közül a közgazdaságtan szenvedett a legtöbbet ettől a degeneratív folyamattól. Hiszen a közgazdaságtant tartják tévesen a diszciplínák közül a „legtudományosabbnak.” A filozófusok még mindig olvasnak Platónt és Kantot, hogy belátást nyerjenek az igazságba; a politológusok még mindig olvasnak Arisztotelészt és Machiavellit egyazon okból. De többé egyetlen közgazdász sem olvassa Adam Smith vagy James Mill műveit ugyanezért.
A gazdaságbölcselet történelme, amit egykor megköveteltek a legtöbb egyetemi szakon, immár egy sebesen haldokló diszciplína, ami csupán a régiségek kedvelőire maradt. Az egyetemi hallgatók bezárkóztak a legfrissebb folyóiratok cikkeibe, az 1960 előtt publikált közgazdászok olvasását dilettáns időpazarlásnak vélik és szigorúan elbátortalanítanak mindenkit napjaink elméletei mögötti alapvető feltevések bárminemű megkérdőjelezésétől. Ha egyáltalán megemlítik a régebbi közgazdászokat, azt csupán néhány hanyag mondat erejéig teszik, hogy felvázolják a terület jelenlegi Nagy Emberének elődjeit. Ez nem csupán azt eredményezi, hogy a közgazdaságtan tragikusan rossz irányba menetel, hanem azt is, hogy a szakma kollektíven elfelejtette az igazságokat, amiket felfedeztek a múlt nagy közgazdászai; a tudás elveszett egyfajta Orwelli „emlékezetlyukban.”
Az összes tragédia közül, amit ez a kollektív amnézia idézett elő, a világ legnagyobb vesztesége az „osztrák iskola” eltűnése volt. Az 1870-es és az 1880-as években alapítva, és mind a mai napig alig élőként az Osztrák iskolának sokkal több mellőzöttséget kellett elszenvednie, mint más iskoláknak, megannyi erőteljes oknál fogva. Először is, természetesen, egy évszázaddal ezelőtt alapították, ami a jelenlegi tudományos korban önmagában is gyanús. Másodjára, az Osztrák iskola a kezdetektől fogva öntudatosan filozofikus volt, nem pedig „tudományos;” sokkal jobban érdekelték a módszertani és ismeretelméleti kérdések, mint más modern közgazdászokat, így egyhamar elvi alapon ellenezni kezdték a matematika és a statisztikai „tesztelés” használatát a gazdaságelméletben. Ezzel ellenszegültek az évszázadunk összes pozitivista, természettudomány-imitáló trendjével. Harmadjára, ez továbbá azt jelentette, hogy az Osztrákok továbbra is írtak alapvető értekezéseket, míg más közgazdászok szűk, matematikai cikkekre szegezték a tekintetüket. És azzal, hogy az egyént és annak választásait hangsúlyozták ki, mind a módszertan mind a politika területén, az Osztrákok ellenszegültek évszázadunk holizmusának és államizmusának is.
Ez a három radikális eltérés a kortárs trendektől elegendő volt ahhoz, hogy meg nem érdemelt feledésbe taszítsa az Osztrákokat. Közrejátszott azonban egy másik tényező is, ami elsőre banálisnak tűnhet: a nyelvi korlát. Hírhedt tény a tudományos világban, hogy – a „nyelvvizsgák” ellenére – egyetlen amerikai vagy angol közgazdász vagy társadalomtudós sem képes valóban idegen nyelven olvasni. Ennélfogva a külföldről származó közgazdaságtan elfogadása a fordításon múlik. Az osztrák iskola nagy alapítói esetén Carl Menger 1870-es és 1880-as években írott munkáit egészen az 1950-es évekig nem fordították le angolra; Menger diákja, Eugen von Böhm-Bawerk sokkal jobban járt, azonban neki sem fordították le az összes művét az 1950-es évek végéig. Böhm-Bawerk nagy diákja, Ludwig von Mises, a „neo-osztrák” iskola alapítója és feje, szinte olyan rosszul járt, mint Menger. Az 1912-ben kiadott Theory of Money and Credit klasszikusa, ami a pénz és a bankolás kérdéskörére alkalmazta az osztrák közgazdaságtant, és ami tartalmazta egy radikálisan új (és javarészt mind a mai napig ismeretlen) üzleti ciklus-elmélet magvait, jelentős befolyást gyakorolt Európa kontinensén, de egészen 1934-ig nem fordították le. Mises munkásságát addigra maga alá temette Angliában és az Egyesült Államokban a „keynesiánus forradalom” láza, ami Mises elméletének szöges ellentéte volt. Mises 1928-as Geldwertstabilisierung und Konjunkturpolitik könyvét, ami megjósolta a Nagy Világválságot a kidolgozott üzleti ciklus-elmélete alapján, mind a mai napig nem fordították le. Mises monumentális szisztematikus értekezését, a Nationalökonomie-t, ami a helyes ismeretelméletre alapozva integrálta a gazdaságelméletet, úgyszintén figyelmen kívül hagyták, miután kiadásra került 1940-ben, a háború sújtotta Európában. Ismét, az angol forídtása, a Human Action (1949) akkor érkezett, amikor a közgazdaságtan egy radikálisan eltérő módszertani és politikai gúnyát öltött magára, ennélfogva Mises művét – ahogy az az alapvető paradigma más kihívóival is történt a tudomány világában – nem cáfolták meg vagy kritizálták, hanem pusztán ignorálták.
Így míg Ludwig von Misest Európa egyik legkimagaslóbb közgadászaként ismerték el az 1920-as és 30-as években, a nyelvi korlát ellehetetlenítette Mises bárminemű elismerését az Anglo-Amerikai világban egészen az 1930-as évek közepéig; akkor pedig, ahogy az üzleti ciklus-elmélete elkezdett elhíresülni a Nagy Világválság magyarázatként, a keynesiánus forradalom szenzációja meghiusította Mises megkésett elismerését. Menekültként, akit megfosztottak európai akadémiai és társadalmi bázisától, Mises az Egyesült Államokba emigrált, kiszolgáltatva új környezetének. De míg a kor miliőjében az európai baloldali és szocialista menekülteket befogadták, ünnepelték és tekintélyes akadémiai állásokkal jutalmazták, egészen más sors várt egy olyan embernek, aki megtestesítette azt a módszertani és politikai individualizmust, ami gyűlöletes volt az amerikai akadémia szemében. Bizony a tény, hogy egy olyan kimagasló embernek, mint Mises, nem ajánlottak fel egyetlen állandó akadémiai állást sem, és hogy sosem taníthatott egy nagynevű egyetemi tanszéken ebben az országban, az amerikai felsőoktatás nem túl fényes történelmének egyik leggyalázatosabb szégyenfoltja. Az a tény, hogy Mises képes volt megőrizni lelkes energiáját, figyelemreméltó produktivitását, kiapadhatatlan kedvességét és humorát e becstelen bánásmóddal szemben, csupán újabb bizonyságtétel ennek a kimagasló embernek a jellemére, aki előtt ma, a kilencvenedik születésnapján, lerójuk a tiszteletünket.
Egyetértünk tehát abban, hogy Ludwig von Mises írásai egy bátor és kiváló ember megtestesítői, aki ragaszkodik a tudományához és a látásmódjához, nem törődve az aljas bántalmazással. Ettől eltekintve, milyen érdemi igazságokat tudnak nyújtani egy amerikainak 1971-ben? Olyan igazságokat mutatnak-e be, amelyeket nem találunk máshol, és ez teszi-e őket érdekessé azon túl, hogy egy lenyűgöző személyes küzdelem történelmi feljegyzései? A válasz - amely nyilvánvalóan nem fejthető ki teljes egészében e cikk keretein belül - egyszerűen és megdöbbentően ez: Ludwig von Mises nem kevesebbet kínál nekünk, mint egy olyan tudomány teljes és kidolgozott helyes paradigmáját, amely az elmúlt fél évszázadban tragikusan eltévelyedett. Mises munkája a helyes és radikálisan eltérő alternatívát mutatja be nekünk azokkal a hibákkal, tévedésekkel és tévhitekkel szemben, amelyeket egyre több hallgató érzékel a mai közgazdasági ortodoxiában. Sok diák érzi, hogy valami nagyon nincs rendben a mai közgazdaságtannal, és gyakran éles kritikával illetik azt, de nem ismerik az elméleti alternatívákat. És ahogy Thomas Kuhn bemutatta, egy paradigmát, legyen az bármilyen hibás, addig nem vetnek el, amíg nem lehet helyettesíteni azt egy konkurens elmélettel. Avagy köznyelven: "Nem lehet legyőzni valamit a semmivel", és a "semmi" mindaz, amit a közgazdaságtudomány sok mai kritikusa fel tud ajánlani. Ludwig von Mises munkássága azonban azt a bizonyos a "valamit" nyújtja; egy olyan közgazdaságtant nyújt, amely nem a fizikai tudományok utánzásán, hanem az ember és az egyéni választás természetén alapul. És ezt a közgazdaságtant olyan szisztematikus, integrált formában nyújtja, amely csodálatosan alkalmas arra, hogy helyes paradigmatikus alternatívaként szolgáljon azzal a valódi válsághelyzettel szemben - mind az elméletben, mind a közpolitikában -, amelyet a modern közgazdaságtan ránk zúdított. Nem túlzás azt állítani, hogy Ludwig von Mises jelenti a kiutat a modern világban felhalmozódott módszertani és politikai dilemmákból. Most azonban az "Osztrákok" seregére van szükség, akik képesek elterjeszteni ennek az elhanyagolt útnak a hírét.
Röviden, Mises gazdasági rendszere - amelyet különösen az Emberi cselekvés című művében fejtett ki - a közgazdaságtant egyenesen a cselekvés axiómájára alapozza: annak a primordiális igazságnak az elemzésére, hogy az egyes emberek léteznek és cselekszenek, azaz céltudatos döntéseket hoznak az alternatívák között. A cselekvés ezen egyszerű és nyilvánvaló axiómájából vezeti le Ludwig von Mises a közgazdaságtan teljes szisztematikus építményét, amely építmény épp ugyanannyira igaz, mint az alapaxióma és a logika alapvető törvényei. Az egész elmélet a módszertani individualizmus kidolgozása a közgazdaságtanban, az egyének választásainak és cseréinek természete és következményei. Mises megalkuvás nélküli elkötelezettsége a szabad piac mellett és ellenszegülése az államizmus minden formájának az egyének szabad cselekvésének természetéről és következményeiről szóló elemzéséből fakad, szembeállítva azt a kényszerítő állami beavatkozással vagy tervezéssel. A cselekvés axiómájára alapozva Mises képes megmutatni, milyen örömteli következményeket gyakorol a szabadság és a szabad piac a társadalmi hatékonyságra, jólétre és fejlődésre: ellentétben az állami beavatkozás katasztrofális következményeivel, a szegénységgel, háborúval, társadalmi káosszal és visszafejlődéssel. Ez a politikai következmény természetesen önmagában is ellenszenvessé teszi a modern társadalomtudomány számára a misesi közgazdaságtan módszertanát és következtetéseit.
Ahogy Mises fogalmaz:
A fejedelmek és a demokratikus többségek megrészegültek a hatalomtól. Vonakodva el kell ismerniük, hogy alá vannak vetve a természet törvényeinek. Azonban a gazdasági törvények létezésének még a gondolatát is visszautasítják. Elvégre nem ők a legfőbb törvényhozók? [...] Valójában a gazdaságtörténet olyan kormányzati politikák hosszú sora, amelyek azért buktak meg, mert a megalkotásuk során vakmerően semmibe vették a közgazdaságtan törvényeit.
Lehetetlen megérteni a gazdasági gondolkodás történetét, ha nem vesszük figyelembe azt a tényt, hogy a közgazdaságtan mint olyan kihívást jelent a hatalmon lévők önhittségével szemben. Egy közgazdász soha nem lehet az autokraták és demagógok kedvence. A szemükben ő mindig egy bajkeverő. [...]
Mindezzel az őrjöngő agitációval szemben célszerű leszögezni, hogy minden praxeológiai és közgazdasági érvelés kiindulópontja, az emberi cselekvés kategóriája ellenáll minden kritikának és ellenvetésnek. [...] A praxeológia és a közgazdaságtan az emberi cselekvés kategóriájának megingathatatlan alapjáról kiindulva lépésről lépésre halad a következtető érvelés eszközét alkalmazva. A feltételezések és a feltételek pontos meghatározásával felépíti a fogalmak rendszerét, és a logikailag megtámadhatatlan érvelés segítségével levonja az abban rejlő összes következtetést.5
És ismét:
A világegyetem törvényei, amiket megismertet velünk a fizika, a biológia és a praxeológia [lényegében a közgazdaságtan], függetlenek az emberi akarattól; ezek elsődleges ontológiai tények, amelyek mereven korlátozzák az ember hatalmát a cselekvésre. [...]
Csak az őrültek merik figyelmen kívül hagyni a fizikai és biológiai törvényeket. A gazdasági törvények semmibe vétele azonban egész gyakori. Az uralkodók nem szeretik elismerni, hogy hatalmukat a fizikán és a biológián kívüli törvények korlátozzák. Sosem tulajdonítják kudarcaikat és csalódásaikat a gazdasági törvények megsértésének.6
Az "intervencionizmus" - a gazdaságba való állami beavatkozás - misesi elemzésének egyik figyelemre méltó jellemzője, hogy alapvetően az, amit ma "ökológiai"-nak nevezhetnénk, mivel demonstrálja, hogy a beavatkozás nem szándékolt következményeket és gondokat generál, amelyek aztán alternatíva elé állítják a kormányt: vagy további beavatkozásokat alkalmaz ezeknek a problémáknak a "megoldására", vagy eltörli az egész intervenciós struktúrát. Röviden, Mises bemutatja, hogy a piacgazdaság egy finoman felépített, egybefüggő háló; és a szerkezet különböző pontjain történő kényszerítő beavatkozás máshol előre nem látható nehézségeket okoz. A beavatkozás logikája tehát kumulatív; és így a vegyes gazdaság instabil - mindig vagy a teljes szocializmus, vagy a szabad piacgazdaság felé tendál. Az amerikai mezőgazdasági ártámogatási program, valamint a New York-i bérletszabályozási program szinte tankönyvi példái a beavatkozás következményeinek és buktatóinak. Valójában az amerikai gazdaság gyakorlatilag elérte azt a pontot, ahol a bénító adóztatás, a folyamatos infláció, a súlyos hatékonytalanságok és összeomlások olyan területeken, mint a városi élet, a közlekedés, az oktatás, a telefon és a posta, a szakszervezetek korlátozó és pusztító sztrájkjai, a segélyfüggőség egyre gyorsuló növekedése mind-mind az intervencionizmus teljes körű válságát idézte elő, amit Mises rég megjósolt. Az intervencionista jóléti állam rendszerének instabilitása most teszi teljesen világossá azt az alapvető választást, amely egyfelől a szocializmus, másfelől a szabadpiaci kapitalizmus között áll előttünk.
Mises talán legfontosabb hozzájárulása a beavatkozás közgazdaságtanához egyben az is, amelyet napjainkban a legsúlyosabban elhanyagolnak: a pénz és az üzleti ciklus elemzése. Olyan korban élünk, amikor még azok a közgazdászok is, akik állítólag a leginkább elkötelezettek a szabad piac iránt, készségesen és buzgón támogatják, hogy az állam monopolizálja és irányítsa a pénzkibocsátást. Mises mégis kimutatta, hogy:
- Soha semmilyen társadalmi vagy gazdasági előny nem származik a pénzkínálat növeléséből;
- A monetáris rendszerbe való állami beavatkozás mindig inflációs;
- Ezért az államot ugyanúgy el kell választani a monetáris rendszertől, ahogyan a szabad piac megköveteli, hogy az állam ne avatkozzon be a gazdaság bármely más területein.
Itt Mises kihangsúlyozza, hogy csak egyetlen módon lehet biztosítani ezt a szabadságot és elkülönülést: ha a pénz egyben hasznos árucikk is, amelynek előállítása a többi áruhoz hasonlóan a kereslet-kínálat piaci erőinek van alárendelve. Röviden, ennek az árupénznek - ami a gyakorlatban a teljes aranystandardot jelenti - kell felváltania az állam és az általa ellenőrzött bankrendszer által kibocsátott rendeleti papírpénz kibocsátását.7
Mises briliáns üzleti ciklus-elmélete az egyetlen cikluselmélet, amit integráltak az árrendszer, valamint a tőke és a kamat általános közgazdasági elemzésével. Mises kimutatja, hogy az üzleti ciklus jelensége, a fellendülés és a visszaesés ismétlődő váltakozása, amelyet már túlságosan is jól ismerünk, nem fordulhat elő egy szabad és akadályozatlan piacon. Az üzleti ciklus nem véletlenszerű események rejtélyes sorozata, amelyet egy örökéber központi kormányzatnak kell ellenőriznie és ellensúlyoznia. Éppen ellenkezőleg, az üzleti ciklust az állam generálja; pontosabban a banki hitelexpanzió, amelyet a banki tartalékok állami bővítése támogat és táplál. A mai "monetaristák" kihangsúlyozták, hogy ez a hitelexpanziós folyamat inflálja a pénzkínálatot és ezáltal az árszínvonalat; de teljesen elhanyagolták azt a döntő fontosságú misesi felismerést, hogy ennél is károsabb következmény az árak és a termelés egész rendszerének torzulása. Konkrétan a bankpénz bővítése a kamatláb mesterséges csökkentését, valamint mesterséges és gazdaságtalan túlberuházást okoz a tőkejavakba: gépekbe, üzemekbe, ipari nyersanyagokba, építkezésekbe. Amíg folytatódik a pénz és a banki hitelek inflációs bővülése, addig rejtve marad ennek a folyamatnak az egészségtelensége, és a gazdaság meglovagolhatja a fellendülés jól ismert eufóriáját; de amikor végre leáll a banki hitelek bővülése - és le kell állnia, ha el akarjuk kerülni az elszabadult inflációt - akkor elérkezik a leszámolás napja. Mert a folyamatos pénzinfláció érzéstelenítő hatása nélkül evidenssé és nyilvánvalóvá válnak a termelés torzulásai és hibás allokációi, a gazdaságtalan tőkeprojektekbe való túlzott befektetések, valamint a túlzottan magas árak és bérek e tőkejavak iparágaiban. Ekkor következik be az elkerülhetetlen recesszió; a recesszió az a reakció, amellyel a piacgazdaság rendbe teszi magát, likvidálja a helytelen beruházásokat, és kijavítja a gazdaság árait és kibocsátásait, hogy megszüntesse a fellendülés egészségtelen következményeit. A felépülés akkor következik be, amikor befejeződött a rendbetétel.
Világos, hogy a gazdasági ciklusok misesi elméletéből eredő politikai előírások szöges ellentétben állnak a modern ortodox közgazdaságtan "posztkeynesiánus" politikájával. Ha infláció van, a misesiánus recept egyszerűen az, hogy az állam hagyja abba a pénzmennyiség inflációját. Amikor bekövetkezik az elkerülhetetlen recesszió, a modern nézettel szemben, amely szerint az államnak sürgősen a pénzkínálat bővítéséhez (a monetaristák) vagy a deficitköltekezéshez (a keynesiánusok) kellene folyamodnia, az Osztrákok azt állítják, hogy az államnak távol kell tartania a kezét a gazdasági rendszertől - ebben az esetben hagynia kell, hogy a recesszió fájdalmas, de szükséges alkalmazkodási folyamata a lehető leggyorsabban megoldódjon. Ha újabb inflációt generálnak a recesszió befejezése érdekében, az a legjobb esetben is csak egy későbbi, újabb és mélyebb recesszióhoz készíti elő a terepet; a legrosszabb esetben viszont az infláció megnöveli a kiigazítási folyamat időtartamát, és ezáltal a végtelenségig meghosszabbítja a recessziót, ahogyan az az 1930-as években tragikusan megtörtént. Tehát míg a jelenlegi ortodoxia azt állítja, hogy a konjunktúraciklust a piacgazdaságon belüli rejtélyes folyamatok okozzák, és aktív kormányzati politikával kell fellépni ellene, addig a misesi elmélet azt mutatja, hogy a konjunktúraciklusokat az állam inflációs politikája generálja, és hogy ha már elindult, a legjobb, amit az állam tehet, hogy békén hagyja a gazdaságot. Röviden, az Osztrák tan a laissez-faire egyetlen következetes képviselője; mivel a közgazdaságtan más "szabadpiaci" iskoláival ellentétben Mises és az Osztrákok a laissez-faire-t a gazdaság "makro" és "mikro" területeire is alkalmaznák.
Ha az intervencionizmus kivétel nélkül katasztrofikus és önpusztító, mi a helyzet a harmadik alternatívával: a szocializmussal? Itt Ludwig von Mises elismerten a legismertebb hozzájárulását nyújtotta a közgazdaságtudományhoz: több mint ötven évvel ezelőtt demonstrálta, hogy a szocialista központi tervezés irracionális, mivel a szocializmus nem képes az árak "gazdasági kalkulációjára", ami nélkülözhetetlen minden modern, iparosodott gazdasághoz. Csak egy valódi piac, amely a termelőeszközök magántulajdonlásán és azok tulajdonjogainak cseréjén alapul, képes megállapítani valódi piaci árakat, olyan árakat, amelyek arra szolgálnak, hogy a produktív erőforrásokat - földet, munkát és tőkét - azokhoz a területekhez és ágazatokhoz rendeljék, amelyek a leghatékonyabban elégítik ki a fogyasztók igényeit. Mises azonban kimutatta, hogy még ha az állam hajlandó is lenne megfeledkezni a fogyasztói vágyakról, akkor sem tudná hatékonyan allokálni az erőforrásokat a saját céljaira, ha nem lenne piacgazdaság, ami meghatározza az árakat és a költségeket. Mises-t még a szocialisták is üdvözölték, mert ő volt az első, aki felvetette a szocialista gazdaságban az árak racionális kalkulációjának egész problémáját; de a szocialisták és más közgazdászok tévesen feltételezték, hogy Oskar Lange és mások kielégítően megoldották ezt a kalkulációs problémát az 1930-as években kiadott írásaikban. De valójában Mises előre látta a Lange-féle "megoldásokat", és eredeti cikkében megcáfolta azokat.8
Nagyon ironikus, hogy alighogy a közgazdász szakma elégedetten belenyugodott abba a gondolatba, hogy Mises vádja megdőlt, Kelet-Európa kommunista országai pragmatikusan és akaratuk ellenére elkezdtek ráébredni arra, hogy a szocialista tervezés valóban nem kielégítő, különösen ahogy gazdaságaik iparosodni kezdtek. Onnantól kezdve, hogy Jugoszlávia 1952-ben elszakadt az állami tervezéstől, Kelet-Európa országai meglepő gyorsasággal távolodtak el a szocialista tervgazdálkodástól és kezdtek el haladni a szabad piac, az árrendszer, a nyereség és veszteség vizsgáján alapú vállalatok stb. felé. Jugoszlávia különösen határozottan tette meg az egyre halmozódó lépéseit szabad piac felé, eltávolodva még a beruházások állami irányításától is - ami a szocialista gazdaság utolsó kormányzati bástyája. Sajnálatos, de nem meglepő, hogy sem keleten, sem nyugaton nem említették Ludwig von Mises nevét, mint a központi tervezés összeomlásának prófétáját.9
Ha egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy keleten összeomlanak a szocialista gazdaságok, másrészt pedig nyugaton szétesőben van az intervencionizmus, akkor egyre kedvezőbbek a kilátások arra, hogy mind kelet, mind nyugat hamarosan a szabad piac és a szabad társadalom felé fordul. Amit azonban soha nem szabad elfelejteni, hogy ezek az események Ludwig von Mises tekintélyének, hozzájárulásának és szerepének fontosságát tisztázzák és igazolják. Mises ugyanis szinte egymaga megalkotta számunkra a helyes paradigmát a gazdaságelmélet, a társadalomtudomány és maga a gazdaság számára, és legfőbb ideje, hogy ezt a paradigmát minden részében elfogadjuk.
Nincs is jobb módja annak, hogy befejezzük Ludwig von Mises előtt tisztelgő cikkünket, mint idézni legnagyobb művének, az Human action-nek megható utolsó mondatait:
A közgazdasági tudás korpusza az emberi civilizáció szerkezetének nélkülözhetetlen eleme; ez az az alap, amelyre a modern ipar és az elmúlt évszázadok összes erkölcsi, szellemi, technológiai és gyógyászati vívmánya épült. Az embereken múlik, hogy megfelelően használják-e fel azt a gazdag kincset, amellyel ez a tudás ellátja őket, vagy pedig kihasználatlanul hagyják. De ha nem használják ki a lehető legjobban, és figyelmen kívül hagyják tanításait és figyelmeztetéseit, akkor nem a közgazdaságtant semmisítik meg, hanem a társadalmat és az emberi fajt tiporják el.10
Nem kis mértékben Ludwig von Mises életének és munkásságának köszönhetően realisztikusan remélhetjük és várhatjuk, hogy az emberiség az élet, a szabadság és a haladás útját választja, és végre határozottan elfordul a haláltól és az önkényuralomtól.
Lábjegyzetek
-
Filozófiai szempontból Kuhn hajlamos tagadni az objektív igazság létezését, és ezért tagadja a valódi tudományos fejlődés lehetőségét. Thomas S. Kuhn, The Structure of Scientific Revolution (2. kiadás, Chicago: University of Chicago Press, 1970). ↩
-
Velikovszkij tudományos recepciójának szociológiájáról lásd Alfred de Grazia, "The Scientific Reception Systems", in A. de Grazia, szerk., The Velikovsky Affair (New Hyde Park, N.Y.: University Books, 1966), 171-231. o.. ↩
-
Kuhn, The Structure of Scientific Revolution, 53-56. o. ↩
-
de Grazia, The Velikovsky Affair, 197. o. ↩
-
Ludwig von Mises, Human Action (Auburn, Ala.: Mises Institute, 1998), 67. oldal. ↩
-
Uo., 755-56. o. Mint Mises jelzi, a közgazdaságtan mint a szabad piacgazdaság előhírnöke elleni lázadás egyidős a klasszikus közgazdászokkal, akiket Mises elődeinek ismer el. Nem véletlen például, hogy George Fitzhugh, a rabszolgaság legjelentősebb déli apologétája és Amerika egyik első szociológusa, élesen támadta a klasszikus közgazdaságtant mint "a szabad társadalom tudományát", miközben a szocializmust mint "a rabszolgaság tudományát" támogatta. Lásd George Fitzhugh in C. Vann Woodward, Cannibals All! (Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1960), xviii. o.; és Joseph Dorfman, The Economic Mind in American Civilization (New York: Viking Press, 1946), 2. kötet, 929. o. A szociológia alapjaiba mélyen beágyazott államista és anti-individualista előítéletről lásd Leon Bramson, The Political Context of Sociology (Princeton, N.J.: Princeton University Press, 1961), különösen a 11-17. oldalon. ↩
-
Lásd Ludwig von Mises, The The Theory of Money and Credit (Irvington-on-Hudson, N.Y.: Foundation for Economic Education, 1971). ↩
-
Mises klasszikus cikkét "Economic Calculation in the Socialist Commonwealth" címmel fordították le, in: F. A. Hayek, szerk., Collectivist Economic Planning (London: George Routledge and Sons, 1935), 87-130. o.. Mises, valamint Lange és Hayek más cikkeit újranyomtatták a Morris Bornstein, ed., Comparative Economic Systems (Homewood, Ill.: Richard D. Irwin, 1969) című könyvben. Az egész vita kiváló tárgyalása és kritikája megtalálható Trygve J. B. Hoff, Economic Calculation in the Socialist Society (London: William Hodge, 1949) című könyvében. ↩
-
Jugoszláviáról lásd Rudolf Bicanic, "Economics of Socialism in a Developed Country", in Bornstein, Comparative Economic Systems, 222-35. o.: Kelet-Európa többi országáról lásd Michael Gamarnikow, Economic Reforms in Eastern Europe (Detroit, Mich.: Wayne State University Press, 1968). ↩
-
Mises, Human action, 881. o. ↩
