Így szólott a szellem és én megdöbbenve a beszédeken, sokáig hallgattam. Végül azonban nekibátorodva, megszóítottam: „Óh sírok és romok szelleme! Megjelenésed és szigorú hangod megzavarták elmémet, de szavaid igazsága bátorságot csepegtet csüggedő lelkembe; bocsásd meg tudatlanságomat! Ha szívemben olvasol, tudhatod, mennyire szomjazom az igazságot, és tudhatod, mily szenvedéllyel keresem azt! Azt nyomozni jöttem e távoli vidékre. Te tudod, hogy bejártam a földet, falvakat, városokat és mindenütt csak nyomort, pusztulást találtam; a fájdalmak, melyek embertársaimat sanyargatták, meghatották lelkemet. Sóhajtva mondottam magamban: hát csak fájdalomra és nyomoruságra van az ember teremtve? A kínok fölött elmélkedve, mentőeszközök felfedezéséről töprengtem. El fogom hagyni az elfajult társaságot, eltávozom a palotáktól, hol a tivornya nemtelenné teszi a lelket és elhagyom a kunyhókat, hol a nyomor lealacsonyitja azt. A magányba fogok vonulni, hogy a romok között éljek; meg fogom kérdezni a hajdankor emlékeit a múlt idők bölcseségéről, meg fogom idézni a szellemet, mely hajdan Ázsia államainak fényét és népeinek dicsőségét táplálta; meg fogom kérdezni a törvényhozók hamvait, hogy mely okokból emelkednek fel és mely okokból süllyednek alá az országok, mi a népek boldogságának forrása és mi a szerencsétlenségük, mi a társadalom békéjének és az emberiség szerencséjének alaptétele.”
Elhallgattam és lesütött fővel vártam a szellem válaszát. „Béke és szerencse csak azoknak jut birtokrészül – mondta – kik igazságot gyakorolnak! Óh ifjú! Miután a te szíved őszintén keresi az igazságot, miután a te szemeid az előitéletek homályán keresztül is tisztán látnak, ne legyen hasztalan kérésed. Fel fogom fedni előtted az igazságot, melyet tudni óhajtasz; megtanítom elmédet a bölcsességre, melyet hívsz; leleplezem előtted a sírok titkait, az évszázadok tudományát és bölcseségét!”
Hozzám lépett és kezét fejemre téve azt mondta:
„Kelj fel, halandó, és rázd le érzékeidről a föld porát, melyben fetrengsz!” Erre mennyei tűztől áthatva, úgy tűnt nekem, mintha a kötelékek, melyek a földhöz bilincselnek, feloldódnának és a szellemek röpte által egy magasabb légkörbe ragadtatnék. Amint innen a földre néztem, új jelenség tűnt szemeimbe. Lábaim alatt az űrben egy, a Holdhoz hasonló égitestet láttam, úgy nézett ki, mint egy foltokkal tarkázott tányér, melyen különbzöző színek váltakoztak. Azon törtem fejem, micsoda foltok lehetnek azok, amikor a szellem így szólt: „Ember, ki az igazságot keresed, ismered-e azt a látományt?”
„Óh, szellem! – feleltem – ha a Holdat nem látnám, azt hinném, hogy az, mert hasonlít azon planétához; azt hinné az ember, hogy azok a foltok tengerek és szárazföldek.”
„Igen – mondta – tengerek azok és szárazföldek; azon félgömb, melyen lakozol.”
„Hogyan? – kiáltottam – az volna a Föld, melyen a halandók laknak, melyet ők világnak neveznek és azt hiszik, hogy e porszem javára teremtette Isten a nagy mindenséget, mely elvész, elenyészik a számnélküli hasonló világok tömkelegében? Óh szellem! A halandó szemei nem hatnak el azon messzi tárgyakig!”
Megérintette arcomat és szemeim élesebbek lettek a sasszemeknél; és dacára ennek, a folyamok csak mint görbe vonalak, a hegyek mint barázdák, a városok mint apró alakok valamely sakktáblán, úgy tűntek föl előttem.
A szellem ujjával a tárgyakra mutatva, megismertette azokat. „Azok a göröngyök, melyeket amott a Nílus partján láthatsz, ama virzágzó városok maradványai, melyek egykor az Etiópiai királyság büszkeségét alkották; itt állnak romjai fővárosának, a száz palotából álló Thébának, a városok ősanyjának, mint a sors szeszélyének emléke. Itt fedezte fel egy most elfeledett nép egykor a tudományok és művészetek elemeit, amikor még minden más nép barbár és tudatlan volt. Lásd amott Horeb sivatagjait és a Sinai hegyet, hol egy mély belátású bátor férfiú a közönséges értelmen felül álló eszközökkel szabályokat alkotott, melyek az egész emberiségre befolyással bírtak. Itt voltak az idumeai kikötők, ahonnan a föníciai és izraelita hajók az Arab-félsziget mentén kivitorláztak a perzsa öbölbe, hogy Havilah gyöngyeivel, Sába és Ofír aranyával megrakodjanak. Igen, itt Omán és Bahrein partjain volt a fényűzés és kereskedelem székhelye, mely a hajdani népek sorsa fölött határozott; itt rakattak ki Ceylon drágakövei, Kasmír becses kendői, Goldonda gyémántjai, a Maldív-szigetek borostyánkövei, Tibet pézsmája, Kocsín aloeja, India pávái és majmai, Hadramaut tömjéne, a myrha és ezüst, Afrika aranypora és elefántcsontjai. Itt rakattak e drágaságok egyptomi és szíriai hajókra, innen vitték a Vörös-tengeren át és tették nagygyá Thébát, Szidónt, Memphis és Jeruzsálem városait egymás után; majd a Tigris és Eufrátesz folyamokon haladtak fölfelé, hogy izgassák az asszírok és caldeusok és perzsák tevékenységét. És ezek a kincsek voltak azok, melyeket ha bölcsen használtak, növelték a népek uralmát, és ha visszaéltek velük, megbuktatták azt. Nézd itt a pompás Perszepolisz romjait, melynek csak oszlopait láthatod, Ekbatanáét, melynek hétsoros falai romokban hevernek; Babilonét, mely még csak romhalmokat mutathat fel; Ninivéét, melynek neve már alig ismeretes; Thapsacus, Anah, Gerra és ezen elpusztult Palmyra romjait. Oh, hajdan idők emlékei, térjetek vissza emlékeimbe! Leplezzétek le előttem az emberiség bajainak okait! Javitsátok meg őt tévelygéseinek feltüntetése által! Tanitsátok meg saját bölcseségére és hadd legyen a múltak tapasztalata a jelen és jövő nemzedékek számára oktató emlék és a szerencse csirája!”
